1995-ben a PECSA-béli kisállatkiállításon jártunk. Anyuék megláttak egy fehér-barna és egy fehér-fekete szőrpamacsot egy kiállítási asztalon ácsorogni. Nekik rögtön megtetszettek, én inkább javasoltam, hogy menjünk egy csodaszép husky kölyökhöz! (a hátterem is a honlapon neki állít(hat) emléket, mert azóta is imádom a huskykat! =D), de a kérésem süket fülekre talált. A szüleim javasolták, menjek én is oda a kis PON-okhoz. A szüleimet teljesen elvarázsolták a kiskutyák, így amikor hazaértünk megmutattam nekik az összes fellelhető kutyás szakirodalmamban ezt a fajtát. Akkor már nem volt kérdés, hogy kutya legyen-e, csak az, hogy milyen. Próbálkoztunk menhelyeknél, de ott azt mondták nem adják kertes házba a kutyát, csak lakásba, mert kiszökik, satöbbi. Pár nap múlva anyuék döntöttek, hogy meglátogatjuk a tenyésztőéket. Felhívtuk őket, és egy hét múlva hétvégén indultunk Abdára. Amikor megérkeztünk, nagy barna fakerítés fogadott, de olyan szorosan egymás mellett álltak a lécek, hogy átláthatatlan volt. Csak sok kutya hangját hallottuk. Beléptünk, volt ott 3 felnőtt lengyel alföldi pásztorkutya, egy skótjuhász, és a két pici PON, plussz asszem egy kis spicc (erre már nem emlékszem pontosan milyen kiskutya volt még). A PECSA-béli két kis szőrmók mikor meglátott minket, rohant a tányérjához. Később bátrabbak lettek... Anyuéknak a fekete-fehér tetszett, nekem a barna-fehér. Megállapodtak a tenyésztőékkel, hogy a fekete-fehér lesz a miénk. Mégis a Sors máshogy akarta, mert egy másik családnak tetszett meg az a kis eb, így a miénk lett Pillingéri Barnabás. Megígértem a tenyésztőek, hogy gondoskodni fogok róla, hát nem így történt, mert még pici voltam és komolytalan egy kutya ellátásához. (A különböző állatkás könyvekben is mindig azt hangoztatják, hogy hiába ígérgeti a gyerek, hogy gondozza az állatot, majd a szülőnek kell elvállalnia az állatgondozást. Valahol olvastam, hogy emiatt/ezért ne a gyereknek, hanem magunknak ( a szülők/nek) vegyünk állatot, akkor is, ha a gyerek akarta.) Hát nálam/-unk ez bejött! *-*" Nagyon sokáig nem tudtam mit jelent az, hogy "Pillingéri". Míg egyszer véletlenül (bár véletlenek NINCSENEK) megtudtam, hogy Abdán van egy 'Pillingér-puszta' nevű hely. Egy régi visszaemlékezést idéznék, akkor írtam róla amikor még élt... "Ő az én legeslegelső állatom! ^v^ Már nem velem él, hanem a szüleimmel. IMÁDOM! (Pedig sokszor rossz... *-*") 'Gyilkos Mókusnak' is hívom, mivel már sok rigót, gerlét, sünt ölt meg, és egy kiscicát. ˇ_ˇ Szerencsére ezeket éppen nem láttam, mert általában nem voltam ott, mikor ezek a dolgok történtek. Apukám mondta, hogy a mancsával csapja le az áldozatait. Gondolom azért csinálja ezt, mert féltékeny, meg vadászösztönből. A múltkor megsimogattam a szomszéd lánykutyáját, akit kiengedtek az utcára. A Mókuska ugatott és nyüszített. Amikor bedugtam a kezem, hogy hagyja abba, megragadta és elkezdte befelé vonszolni a kerítésen keresztül! Nem hagyta, hogy a szeme láttára más kutyával foglalkozzam! ^.^" Olyanokat csinál, hogy, ha látja, hogy hazajövünk, elkezd ide-oda futni és keres valamit, amit a szájába vehet és körbe hurcolássza nekünk. Én nem szoktam gyakran sétáltatni- most, hogy elköltöztem, pláne nem tudom-, mert összekap a kan kutyákkal. A múltkor is elvittem, erre keresztülhúzott egy fa és egy kerítés KÖZÖTT! Még szerencse, hogy sovány vagyok, így csak az ujjam horzsolódott le, meg megrándult a karom. Olyan erős és imád enni! Sok 'trükköt' tanítottam meg neki kézjelek segítségével. (Nem süket, csak így jobban megérti.) Sokszor volt a telkünkön, utazni szeret, de csak visszafele. Odafele nyugtalan, sokat ugat. Nagyon domináns-úgy látszik én domináns állatokkal vagyok körülvéve... -, de azért velünk, emberekkel kedves. A Mókuskának odaadtam azt a rongyot, amelyen a tengerimalacomat szállítottam. Hosszan szagolgatta, majd bevitte a házába és nem adta oda nekem... A múltkor félig átlógott a szomszédba a kerítés alatt. A feje már ott volt, de a hátsófele még nálunk. Apu megcsinálta a kerítést, azóta nem fordult elő még egyszer. Most 2004 eleje van és a Mókuska lábának az állapota egyre romlik. Nehezen tud lábra állni- a két hátsó lába fáj neki. Hát igen, már 9 éves, idén lesz 10! Amúgy hangulatilag ugyanolyan, mint eddig, csak nehezebben jár. Szegényke! Nagyon szeretem még mindig, hiába van meg a tengerimalac, nekem akkor is a Mókuska az első és utolsó- állat az életemben!"